Immár
szokásos nyári könyvtártúránk következő, idén utolsó állomása, amolyan
ráadásként, különlegességként, a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari MúzeumKönyvtára volt Óbudán. Aki kedveli, értékeli, és észre is veszi egy lüktető,
porosodó nagyváros áttüremkedő építészettörténeti rétegeit, a városi tér mikro-identitásait,
mikroklímáját a panelek és az irodaházak rengetegében, annak Óbudán ideális
hely a fák között megbúvó Korona tér, melyhez hasonló békebeli, nyárspolgári
hangulatot áraszt az Árpád híd jobb lehajtója mögött található, a FSZEK itteni
tagkönyvtára miatt is talán jobban ismert Fő tér építészeti stílusa. Akinek tehát
van érzéke a városépítészet finom történelmi kontrasztjaihoz,
„rezervátumaihoz”, annak mindenképpen eszébe juthat Szenes Iván dalszövege a Három tavasz c. operettből: „Jöjjön ki Óbudára,
Egy jó túrós csuszára, A kerthelyiségben sramli szól, És ott lehet csak inni
jól.” Mi, ez esetben, csak könyvtárat látogatni voltunk. Nem messze innét egy
még régebbi kor, a római építészet megmaradt emlékeivel találkozhat az
aluljáróban a városnéző. És valóban, még ma is alapvetően igaz az
operettlibrettó által sugallt életkép: a Kiskorona és Mókus utcák által
határolt Korona téren található múzeumot egyik oldalról a Mókus sörkert, a
másikról a Kiskorona utcai panel sorház, valamint a tér másik oldaláról az
Óbudai Társaskör határolja. Ezen az osztatlan közös földtulajdonon elhelyezkedő
épületek, (Korona tér 1-1.) egyik házrészében, a Krúdy házban kapott otthont
2012-ben a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum, miután az 1966-ban
létrejött-a világon máig egyedülálló-országos gyűjtőkörű intézmény, először a
budai várból 2006-ban elköltözött az V. kerületi volt Külkereskedelmi Bank
épületébe, majd onnan a jelenlegi helyére telepítették. Nem lennénk túlzottan
igazságtalanok azonban, ha az intézményre elsősorban a múzeumontológia stigmáit
akasztanánk rá elsődleges tárgyszóként, hiszen a műintézmény, ahogy a neve is
mutatja, elsősorban múzeum. (Nem úgy, mint az Országos Pedagógiai Könyvtár ésMúzeum, ahol már az elnevezésben is megelőzi, dominálja az intézményt a
könyvtár, melyet két éve látogattunk meg.) Rövid metrózás és 1-es villamosozás
után azonban nemcsak várostörténeti, boldog békeidőbeli entitások bontakoznak
ki előttünk, hanem a közgyűjtemények egyívású szakmai múltja is „kísért”
bennünket, a szónak abban a kifejezetten pozitív értelmében, hogy könyvtár,
múzeum, levéltár absztrakt egysége hogyan manifesztálódik, miképpen megy át
egymásba, szinte észrevétlenül. Így erről az utunkról nemcsak könyvtári
vonatkozásokban kell írnom, hanem a teljes intézmény funkcionális egységeként
kell tekintenünk az egyes „részlegekre”. Kifejezetten szép, kulturált,
zegzugos, részben befedve modernizált, (l. FSZEK átrium), kétszintes, barokk „udvarház”,
„manzárd” tetőtérrel bontakozik ki előttünk, amelyben még jelenleg is folynak
felújító, átalakító munkálatok, többek között egy kiállító terem építkezésének
zaja lengi be a házat. Viszonylag kisebb méretű, könnyen áttekinthető termek
adnak otthont az állandó, illetve időszaki kiállításoknak, a színházteremnek, a
foglalkoztató szobának és a szintén állandó kiállításként a házban található, Krúdy
utolsó lakásában az író éltéből felvillantott pillanatokat, idézeteket bemutató
irodalmi szobának. A múzeum tehát, Krúdy emlékét ápolva, egy „gyűjtőkörén
túlmutató” kiállításnak is helyet ad, tisztelegve a szegénységben elhunyt író
gazdag életműve előtt. Könnyen megállapítást nyer a nem túl elhamarkodottan
meghozott ítélet, így első, felületes áttekintésre is, hogy egy komoly és
„elit”, közvetlenül a kulturális államtitkársághoz tartozó, speciális
gyűjteményű, „rétegérdeklődést” kiszolgáló intézmény vendégei vagyunk. Ha
azonban továbbgondoljuk a vendéglátás, (turizmus) és a kereskedelem területét,
és kultúrtörténeti hatásait, történelmi vonatkozásait, akkor nyugodt szívvel
kijelenthetjük, hogy ez a múzeum és a könyvtára a régről hagyományozott legendás
„magyar vendégszeretet” tárgyi és szellemi emlékeit hivatott gyűjteményezni,
archiválni, kiállítani, bemutatni. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert ez
könyvtár a fenti témákat elsősorban történeti megközelítésben bocsátja
rendelkezésre, így nem kifejezetten a (poszt)modern turizmus iránt érdeklődők
és szakdolgozók számára lehet elmélyült szentély.
A múzeumi funkciók mellett mi azért
elsősorban a könyvtárra koncentráltunk, és ezzel is kezdtük a ház bejárását. Jó
néha ilyen „speciális” hangulatú kis, múzeumi háttérintézményként, de autonóm
„hatáskörökkel” és feladatokkal, (országos szakkönyvtár) is működő könyvtárba ellátogatni,
hiszen nemcsak egy nagyváros hangulatos mikroklímája és történelmi múltja „van benn
a levegőben”, de a közgyűjteményi szimbiózisból, munkamegosztásból adódó
munkahelyi klíma sajátosságai is egy ilyen elhelyezkedésű intézményben. Egyfajta
„kettős identitás” jellemezi tehát a múzeum könyvtárát; a múzeumi könyvtárak
történeti hátteréből adódóan egyrészt a gyűjteménnyel együtt fejlődő, majd
utána, mellette „önállósodó”, felvállalt területek, így például a biztosítási
irodalom teljesen autonóm, a múzeumhoz nem köthető gyűjtőköre a könyvtárnak. A
könyvtári és múzeumi működés egymáshoz viszonyított arányait, specifikumait és
egyben méreteit jellemzi, hogy két könyvtáros kolléga tarja kézben a könyvtári
rész feladatait, (míg a múzeumét öt), mely a honlap megfogalmazása szerint, „a múzeum gyűjtőkörének megfelelően
feladatunk a kereskedelmi és vendéglátóipari szakirodalom gyűjtése. A két fő
terület mellett egy harmadik témakör, a biztosítás forrásainak gyűjtése is
megkezdődött. Könyvtárunk nem nyilvános, szakkönyvtári feladatokat ellátó
gyűjtemény.” Az önmeghatározás,
küldetés alapján is speciális, a történelmi előzmények adottságai révén részben
esetlegesen társított gyűjteménnyel állunk szemben, hiszen egy hagyatéki
állomány örökségét felvállalva szolgáltatja a biztosításügy, biztosítási jog,
biztosítási magánvállalatok, a társadalombiztosítás történeti anyagait is. A
könyvtár nemcsak gyűjteményéből, de a nyilvánosság szempontjából is speciális,
hiszen nem nyilvános (köz)gyűjtemény. Jegyezzük meg rögtön azonban, hogy
e-mailes, illetve telefonos egyeztetést követően bárki kutathat a könyvtárban.
A forgalomra következtetni abból is lehet, de ez egy ilyen speciális
könyvtárban természetes, hogy az olvasói autonómia teljesen lekorlátozott,
hiszen az állományvédelem technikai nemléte miatt az olvasót egy percre sem
hagyhatják egyedül a manzárd jellegű olvasóteremben, ugyanis a könyvek nyitható
ajtajú vitrines szekrényekben vannak. Így igazán személyes hangulatú könyvtári
órákat tölthet el a használó, s (némi malíciával fogalmazva), biztosak lehetünk
benne, hogy (egy) személyre szabott tájékoztatást kap. A helyben használható
anyagokról fénymásolat és digitális másolat készíttethető. Internet, Office és
nyomtató használható.
De lássuk csak, honnan indult a
„történet”, és nézzük meg, hogy milyen részgyűjteményekből, kik által
forrásozódtak a könyvtár alapgyűjteményei! Három személy nevét kell megemlíteni.
1. Dr. Draveczky Balázs (1938-2003) (az
„asztali örömök historikusa”) hagyatékára épült 7000 kötetes
Vendéglátóipar-történeti Könyvtár, mely a „magyar gasztronómia múltját őrzi,
alapját szakácskönyvek képzik, elsősorban magyar, valamint német, francia,
angol nyelven. A vendéglátóipar és rokon szakmák története mellett többek
között kutathatók a cukrászat, borászat, italismeret, idegenforgalom, kávéház-
és szállodatörténet, Budapest-történet, gyógyfürdőügy témakörök. A
vendéglátáshoz kapcsolódó szépirodalmi, művészettörténeti, természettudományos
és közgazdasági kiadványok is a gyűjtemény részét képzik. „
2. GellériMór (1854-1915) ipartörténeti író, közgazdász, az 1896-os világkiállítás
titkára hagyatékára épülő kereskedelem-történeti alapgyűjtemény, mely „8000
kötetes állomány a magyar kereskedelem történetét, valamint a kereskedelemhez
kapcsolódó szaktudományok és határtudományok irodalmát gyűjti. Különösen
jelentős a 19. század utolsó évtizedeinek kereskedelmi forrongását tükröző
könyvtári anyag.” (Műveiből digitalizált változatban néhány elérhető: http://mtdaportal.extra.hu/gelleri_mor.html)
3. Dr.
Deutsh Róbert (1936-2007) biztosítási szakkönyvtár és archívum. A könyvtári
gyűjtemény alapját az egykori Állami Biztosító könyvtárának anyaga képzi.
A
könyvtár alapgyűjteményét képező hagyatékok felszámolásokból, ajándékozásokból
álló, esetleges anyagok. Így nem kevés „határterületi”, levéltári jellegű,
kéziratos dokumentum is található az olvasóterem melletti „raktárhelyiségben”, melyek
feltárása és digitalizálása jelenleg is folyamatban van. Ezekhez a munkákhoz a
könyvtár „A Magyar
Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum az Új Magyarország Fejlesztési Terv
Társadalmi Megújulás Operatív Program pályázatán 6 837 282 Ft támogatást
nyert.” Ez a pályázat segítette a könyvtárat ahhoz is, hogy csatlakozzanak a közös
múzeumi katalógushoz, illetve fejlesszék saját online katalógusukat. Itt látható az is, hogy a
Huntéka „mindenszavas” keresőfelületét használják.
Az
állomány tartalmilag meglehetősen interdiszciplináris, sokrétű, s ez nemcsak az
adományozó, alapító atyák gyűjteményeinek sajátosságaiból adódik, de a
kereskedelem, vendéglátás, és a természetszerűleg idekapcsolható
turizmustörténet is meglehetősen széles kört ölel föl. Magyarország semelytenyészete 1903-ban 3
kötetben vagy éppen a Gazdasági Pénzügyi és Tőzsdei Kompasz az 1925. évre jól megfér
a magyar gasztronómia és vendéglátás jelentősebb történelmi alakjainak máig
feldolgozatlan kézirataival, és a múzeumi órákhoz használt kosztümökkel. Ez az
a kivételes (és szerencsére csak rövid ideig tartó) élménykomplexum, melyet a
bibliopláza könyvtárosa az örökkévalóságba is magával visz. Sajátos, mondhatni
dialektikus egységben és kölcsönható átmenetben szemléli a múzeum, a könyvtár,
a levéltár e csipetnyi mikrovilágát, miközben nem is hitte volna, hogy a
kereskedelem, turizmus és vendéglátás, valamint a biztosításügy „alkalmazott
tudománya” mennyire komplex és interdiszciplináris társadalomtudományi jelenségek,
mert ne feledjük, hogy nem véletlenül találhatók e témák a 3-as szakban. Nos,
ez a könyvtár ennél kissé egyszerűbb elérési útvonalakat használ, már ami a
jelzetelést illeti, így néha kifejezetten az volt az érzésünk, hogy egyfajta
numerus currens alapú raktári jelzet ötvöződött az egy témában együtt található
könyvek „önfeltáró” elrendezésében. Böngészde – asszociálhattunk egy kósza
ötlet erejéig, de nem azért jöttünk, hogy műhelytitkokat osszunk meg, hanem
hogy ismereteinket gyarapítsuk. Itt aztán nem válnak szét abszolút értelemben
se a munkafolyamatok: a levéltári, könyvtári, múzeumi anyagokat is tartalmazó
„köztes létű és közgyűjteményi identitású” termek hamisítatlan dexion salgó
polcok enteriőrjének zegzugai végén a „feldolgozó osztályra” jutunk. Folyamatos
jóérzéssel tölthette el az embert az a szakmai közeg, amely a feladatokhoz
komplex módon viszonyul és valósítja meg a közgyűjtemény eszméjét nemcsak a
könyvtári munkafolyamatokra, de a teljes intézményre vonatkoztatva is.
Ezek
az alapok és szubsztrátumok határozták meg tehát a gyűjtőköri sajátosságokat.
Azért van egy jól elkülöníthető „múzeumi negyede” is az épületnek, és ez a
nagyobb rész természetesen, ahol az intézmény állandó és időszakos kiállításai
tekinthetők meg. Ezekből néhány ízelítőül, hiszen valójában is csak arra maradt
időnk, hogy végigszaladjunk a tárlatokon.
Reklámtáblák
Csárdás,
polka, zepperli (A vendéglátás és a zene kapcsolatát bemutató „határtörténeti”
kiállítás)
Retro
csoki: hungarikumnak számító csokik bemutatása. (Kóstolni nem lehet…)
„Én
elmentem a vásárba”: vásár, piac sokadalom Pesten a 18-20. századig)
Barrique
Art: a hordó, mint műtárgy
„Nekem
sohasem volt otthonom”: Krúdy utolsó három évének helyszínéül szolgáló
szobákban az író budapesti életének színtereit feldolgozó kiállítás
Nem
láttuk, de Gábor Eszter szerint igen érdekes vándorló kiállítás: „A feketeleves
- a kávéfőzés története” címmel, mely éppen Keszthelyen a Balatoni Múzeumban
van kiállítva.
Az
épület kertjét is bejárva alapvetően kedves élményekkel gazdagodhattunk és
egészen otthon érezhettük magunkat, amikor a restauráló műhelyben dolgozó
kolléga felelevenítette, hogy 1984-ben ő politúrozta a FSZEK Központi Könyvtár olvasótermeiben
lévő asztalokat. Távolról megintvén a politúrozott felületre folyadékkal telt
flakonokat helyező olvasókat, bemutatta, hogy milyen komoly restaurátori
feladat az így hagyott nyomok eltüntetése. Ebben maradva, egyetértve vele,
jókedvűen távoztunk az intézményből, megállapítva, hogy ide érdemes lehet még
visszajönni családostul is.
Szöveg:
Balogh András
Fotók:
Gábor Eszter
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése